BEREGSZÁSZ

Beregszász, kies és termékeny térségen fekvő város, melyet északnyugatról bort termő és timkőzetű trachithegyek környeznek, míg a délnyugati lápok látóhatára elvész. E termékeny, s a természettől bőven megáldott vidék, melyet egykor meleg éghajlat övezett, már az őskorban is lakott volt. Igazolják mindezt a város körüli magaslatokon, lejtőkön, s völgyekben napfényre kerülő neolit...

..../csiszolt kőkorszaki, archologiai leletei, a szláv településekről származó tárgyak, valamint egyéb őskori eszközök, régi lak- és sírhelyek, s azokban rejlő kő- és bronztárgyak. Mindezek arról tanúskodnak, hogy ezen a vidéken megszakítás nélkül éltek emberek. Eltekintve az őskor ismeretlen népeitől, vannak, akik állítják, hogy e helyen jóval a magyar bevándorlás előtt római gyarmatok léteztek, kik e telepet Peregiumnak neveztek. Érdekes az is, hogy a római birodalom korában Beregszász környékén keleti határmenti erődítmény létezett Pesergium néven, de nem lehet igazolni ezeket az állításokat.

A magyarok, miután megvetették lábukat a Duna mentén, portyázásra indultak szomszédaik földjére, így a XI-XIII. század folyamán Kárpátontúl a magyar királyok hatalma alá került. Egy 1098. évi okirat szerint Beregszászt I. Endre király fivére, Béla herceg, majd a herceg halála után annak fia, Lampert birtokolta. A Levente valószínűen latinul Lampert volt. Az említett okirat szerint ebből az időből származik a Villa Lampert település név. Később magyarosan Lampert-házának hívják.

A város létrejöttéhez egy legenda is fűződik, amelyet Tompa Mihály, ismert magyar költő jegyzett fel. Ez arról szól, hogy egy Szász nevű pásztor birkákat legeltetett a mostani római katolikus templom helyén. Két bika közt viadal támadt. Amikor véget ért a viaskodás, a pásztor a bikák által feltúrt földben kinccsel teli, nagy korsót fedezett fel, amelyben arany pénzérmék voltak. A pénzt egy kápolna és egy fehér kövű város építésére költötte, így a kápolna körül Beregszásznak elnevezett város keletkezett. A legenda motívumait felhasználták a Fehérkő vendéglő enterőrjének kialakításánál.

Az bizonyos, hogy Nagy-Bereg város címere máig is bikafőt ábrázol, s talán ez is a regét igazolja. Különben a bikafő a XIV. században, s különösen a XV. század elején mint a hatalom jele jelent meg a címereken.

Sokkal hihetőbb az, hogy 1048-táján a vidék Béla herceg, Endre király testvére birtokában volt, ki a tiszamelléki vármegyéket fejedelmi joggal kormányozta, mikor még e tájat határtalan erdőség borította, melyben a vadak tömegesen tenyésztek, s ennélfogva a vidék a fejedelmeknek kedves vadászati területül szolgált. Feltehető, hogy Beregszász első magyar lakói vadászok és solymárok voltak. Majd 1063. évben Béla halála után, az ország harmadát fiai Géza, László és Lampert örökölték, a mi vidékünk Lampertnek jutott, ki a néphagyomány szerint is alapítója volt e helynek, melyet róla neveztek el, mint azt már a fentiekben említettem.

Az idő folyamán különböző királyok és azok fiai, testvérei birtokolták ezt a helyet, mit bizonyít IV. Béla 1241-ben és V. Istvánnak 1271-ben az egri egyház részére kiadott kiváltságlevele.

A levél szerint a tizedjogot Bereg- és Ugocsa vármegyékben az egyháznak adományozták, megjegyezve azt, hogy e megyék azelőtt a királyok vadászd erdői voltak és csak később adományozták az egri egyháznak.

1141 táján II. Géza király, a város akkori birtokosa, mivel érdekelve volt, hogy birtokai jobban jövedelmezzenek, Rajna vidéki szászokat hívott e földek betelepítésére. A német telepesek kézművességgel, szőlészettel foglalkoztak, fejlesztve a kereskedelmet. Idővel, a kalandozó népek gyakori betörései már majdnem mindent pusztává tettek.

1241-ben a vereckei hegyszoroson bevonultak Batu kán tatárai, s Beregszászt lerombolták, elpusztították, a lakosság nagy részét legyilkolták. A tatárok kivonulása után a telepesek különböző kiváltságokat kaptak, Lampert-házát Lampertszásznak kezdték nevezni, sőt a szászok kiejtése szerint Lumprechtszásznak. A telepesek a következő előjogokkal lettek felruházva:

1. hogy minden vagyonukkal szabadon költözködhessen,

2. hogy a vérengzés, tolvajlás és emberölés kivételével minden más ügyeikben saját helyi hatóságuk ítélkezzen,

3. hogy az általok választott papjoknak vetés-és bortizedet adjanak; kivételes egyházuk az esztergomi érsekség alá tartozzék, s a plébánosnak minden 50 hely után egy márkát szüret s illetőleg hegy váltság-szedés idején pedig egy ebédet és vacsorát adjanak,

4.  kapunként Mihály napján két nehezéket, országos gyűjtés alkalmával pedig rajok eső részt fizessék a király számára,

5. a község lakosai nyelv és nemzetségük különbsége nélkül egyenlő szabadságot élvezzenek,

6. a határbeli földeket, hegyeket, völgyeket és vizeket jogosan használják. A "Bereg" nevű erdőben pedig egy napi járó távolságban tetszésök szerint legeltessék marháikat,

7. az örökös nélküliek hagyatékukról szabadon rendelkezhessenek, s az úr vagy alispán a hagyatékból mit se vehessen el,

8. vásárjaik szombaton tartassanak, s a vevők és eladók szekerenként egy dénárnál többet ne fizessenek, hogy e korban a vásárok szombatra kerültek, annak oka a zsidók és izraeliták elleni tüntetésben rejlik, mert ők, ünnepük miatt a vásárban nem vehettek részt,

9. a közéjök érkező főispánnak adjanak egy ebédet és vacsorát.

Lampertszász jelentősége Magyarország gazdasági életében olyannyira megnövekedett, hogy 1271-ben ide helyezték át Bereg községből a vármegye közigazgatását. A vármegye vezetősége évente több nagy vásár megrendezését is engedélyezte, a kisebbeket pedig minden szombaton tartották. Ezeken a vásárokon hozzá lehetett jutni a Magyarország más vidékeiről, Galíciából, Ausztriából, Moldovából hozott árukhoz. A város ez időben tehát virágzóvá vált.

1320-ban I. Károly a luraprechtszászi polgárok panaszára, Váradon a keresztfeltalálás ünnepén meghagyta a beregi főispánnak, hogy a tisztek a lakosok peresés belügyeibe illetéktelenül ne avatkozzanak, vendégeit ne zaklassák, hisz azok csupán neki köteles adót fizetni, ezért kiváltságaik gyakorlásában ne akadályozzák őket. Ez időben a német lakosság túlnyomó többségben volt, ez kitűnik onnan is, hogy a településnek német bírája volt, 1327-ben bizonyos Eberhard fia, Péter.

1342-ben Lampertszász újabb jogokat nyert, s főleg azt, hogy saját pecséttel rendelkezzen, melyről a későbbiekben bővebb említést teszek. A város lakosai továbbra is kiváltságot és szabadságot élvezhetett - akadálytalanul közlekedhetett országszerte -, ám a jobbágyparasztok helyzetüknél fogva nem élhettek ezekkel.

Nagy Lajos király tovább bővítette a város jogait, ezt azzal indokolva: mivel a szabad királyi város Oroszország közelében, s a határszélen fekszik, megérdemli, hogy különös kegyelemben is részesüljön, s lakosai csakis a helyhatóság és ne a megyetörvényszék alá tartozzanak. Továbbá elrendelte, hogy a tárnokmester minden 4-5 évben egyszer ellátogasson ide, s őt a városban rangjához illően lássák el. Engedélyezte, hogy lakosai a király és királyné erdeiben az épület- és szerszámfát szabadon kivághassák és Lampertszászra szállítsák, így gabonatermésüket a megőrlés végett szabadon bárhová vihessék.

Lajos, valamint anyja, Erzsébet, Beregszászon udvart is tartott - s a várost különösen gyámolván-, így továbbra is Felső-Magyarország egyik legvirágzóbb városa maradt, melyben a kereskedelem, földművelés és az ipar színvonala fokozatosan emelkedett. Erzsébet királyné Beregszászról rendelte el az ardói határjárást, s királyi emberül kijelölte Jánost, ki előzőleg lelkész volt Később Konák István nagymuzsalyi nemes a lumperchtházi határból elfoglalt egy területet, emiatt perbe fogták. Ellene még a Szaniszló martir nevű kolostor apácái is panaszt tettek.

1504-től a város már Beregszász néven szerepel. Több elképzelés létezik a város elnevezését illetően. Az egyik szerint a város neve a magyar "berek" szóból és Szász pásztor nevéből származik, egy másik feltevés szerint a szláv "bereg" –part- szóból és a "szász" német népcsoport nevéből tevődik össze. A legvalószínűbb, hogy a város elnevezése Bereg vármegye nevének első és a régi elnevezés második részének az összevonásából keletkezett. Bár a város fontos közigazgatási központ volt, a lakosságának többsége önálló gazdálkodással foglalkozott, lakóinak körülbelül egyharmad része nemesekből, hivatalnokokból, katonákból, iparosokból és kereskedőkből állt.

A gyakori testvérháborúk, a külső ellenség betörései és a hűbérurak elnyomása folytán a parasztgazdaságok lassan tönkrementek, és a városi lakosság elszegényedett. A könyörtelen elnyomás parasztfelkeléshez vezetett.

1514-ben a város lakói részt vettek a Dózsa György vezette nagyszabású parasztfelkelésben. A felkelést könyörtelenül leverték, Beregszászt a lázadó városok közé sorolták, emiatt vesztette el valamennyi kiváltságát.

1566-ban nagy pusztítás érte a várost, ekkor ugyanis a tokaji táborból visszatért tatárok erre vették útjukat. A várost kirabolták, felgyújtották, a lakosság egy részét elhurcolták. Beregszász az erdélyi Rákóczi fejedelmek uralma alá került, akik évekig harcoltak Ausztria, Lengyelország, az oszmán birodalom ellen, s a protestánsok oldalán vettek részt a 30 éves háborúban. Mindez súlyos teherként nehezedett a varosra, akadályozta fejlődését, emiatt a lakosság többször 'tiltakozott . Mágócsi Ferenc és Rákóczi, a város birtokosai nem elégedtek meg a szokásos szőlő és must tizeddel és kilenceddel, a termett bormennyiséget a tulajdonsok akarata ellenére csekély áron megvették. A lakosok II. Rudolf királynál kerestek orvoslást, ki meghagyta, hogy a város régi kiváltságait továbbra is tartsák tiszteletben. Mábócai halála után, özvegyét Eszterházi Miklós gróf vette nőül, ki a nővel a munkácsi várat, s ahhoz tartozó nagy uradalmat is elnyerte. A polgárok sorsa ez idő folyamán mindinkább mostohává vált.

1625-től Bethlen Gábor lett Beregszász birtokosa, ki sokat tett a város javára. Özvegye nagylelkűen badalói Bálintffi Balázsnak adományozta az "Ujárokutcá-ba volt nemesi kúriát egy Bernáth, másképp Szabó Péter által bírt Pázsit nevű szőlővel együtt". Az 1680-as években már Zrínyi Ilona második férje, Thököly Imre birtokolja Beregszászt. A munkácsi vár ostroma alatt a környéken elszállásolt német és labanc katonaság a várost is nagy veszedelembe sodorta. A Radics András vezérlete alatt álló kuruc csapat rohanta meg hajnalban a várost. A hosszas csata után a templomba menekült labancokra gyújtották az épületet. A csata a városnak, lakóinak súlyos károkat okoztak. A rommá vált városból a lakosok nagy számmal elköltöztek, s a telkeiket, földjeiket pusztán, üresen hagyták. E nyomorúságos időkben bírájuk, Peumann József bölcsen igazgatta a város ügyeit, igyekezett kivédeni, hogy az ellenséges csapatok még inkább szorongassák a várost.

1703. május 22-én délben felkelők vonultak be Beregszászba, és a lakosságot megismertették II. Rákóczi Ferenc fejedelem felhívásának szövegével, s itt bontották ki a felkelés zászlaját. A felkelés híre gyorsan elterjedt, hiszen ezen a napon nagy vásár volt Beregszászban. A város, valamint a közeli és távolabbi falvak lakosainak százai csatlakoztak a felkelőkhöz. A nagy lendület ellenére már 1708-ban észlelhető volt a felkelés fokozatos visszaesése, s 1711-ben a felkelés vereséget szenvedett.

Beregszász és környékének lakosai a legaktívabban vettek részt a magyar nép 1703-1711. évi Habsburg-ellenes nemzeti felszabadító háborújában. Megtorlásul e mozgalomban való részvételéit az osztrák uralkodó körök megfosztották a beregszásziakat valamennyi kiváltságuktól, s a várost 1728-ban a Schönborn grófok tulajdonába adták.

A lakosság száma csak igen lassan növekedett, ami a város történetében bekövetkezett, egész sor tragikus eseménnyel magyarázható: 1241-ben Batu kán hordái, 1566-ban a krimi tatárok, 1674-ben Lubomirski lengyel fejedelem lovagjai, 1686-ban a város az osztrák hódítók elleni harc színterévé volt, 1848-49-ben a város is részvétele a polgári forradalomban.

A jobbágyrendszer eltörlése aránylag nagy lehetőséget nyitott a város fejlődésére és gazdasági erejének növekedésére. Bár lassú ütemben, de fejlődni kezdett az ipar, s fokozatosan újjáéledt a kereskedelem. Gőzmalom, borüzem, tégla- és cserépgyár, villany-alállomás, len- és kenderfeldolgozó gyár, művirággyártó üzem épült. Az utóbbiak termékeit Brnóba, Bécsbe, Triesztbe szállították. Megkezdték az agyag kitermelését a fazekas mesterségekhez, a kaolint Lvovba és Kassára szállították, ahol magas művészeti értékű fajansz és porcelán termékeket készítettek belőle. Létrejött a timsógyartó üzem is, amelyekben szövetfestészethez és bőrcserzéshez szükséges anyagokat állítottak elő. Az üzemekben 12-14 óra hosszat tartott a munkanap, a munkabér alacsony, a munkakörülmények nehezek voltak. A nők, akik a férfiakkal egyenlő munkát végeztek, a férfi munkabérnek csupán felét kapták, a gyerekek pedig, akik munkáját széleskörűen alkalmazták, 40-50 %-kal kaptak kevesebbet, mint a nők.

Az 1880-as tűzvész után Beregszász állami kölcsönt kapott. A központi utcákat kővel burkolták ki, melyeket esténként petróleumlámpával világították meg, s több építészeti szempontból értékes házat is építettek. Kiemelkedő helyen épült a vármegyeháza, a járási bíróság székháza és néhány más létesítmény, melyekről a későbbiekben szólok bővebben.

A beregszásziak túlnyomó többsége azonban továbbra is nyomorban, megfelelő egészségügyi ellátás nélkül élt.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom híre is eljutott Beregszászba. 1917. november 24-én a téglagyári munkások nagygyűlésre jöttek Össze, hogy kifejezzék szolidaritásukat a győztes oroszországi proletariátussal.

1918 végén a városban is létrejöttek az első kommunista sejtek. Ezek megalakításában nagy szerepük volt az egykori hadifoglyoknak, akik közül sokan részt vettek az ukrajnai és oroszországi forradalmi eseményekben, s a szovjet hatalomért harcoltak.

1919. március 21-én a magyarországi proletárforradalmat a dolgozók lelkesedéssel fogadták. Már másnap Beregszászban is létrejött a tanácshatalom, megalakult a forradalmi hatalom végrehajtó szerve - a direktórium. A néphatalom első intézkedéseivel államosította az ipari üzemeket, a nagy üzleteket, bevezették a nyolcórás munkanapot, 25-50 %-kal emelték a mezőgazdasági munkások bérét, a földesuraktól elkobozták a 40 hektár fölötti birtokokat. Valamennyi nemzetiséget egyenjogúnak nyilvánítottak és napirendre került a lakosság élelmiszer-, lakásellátásainak és a közoktatásnak a kérdése. A Beregi munkás című lap felhívást tett közzé, amely felszólította a lakosokat, hogy lépjenek be a forradalmi harcosok soraiba. Több mint 2oo beregszászi lett a Magyar Vörös Hadsereg katonája. A tanácshatalom sikerei nem voltak ínyére sem a külső, sem a belső ellenforradalmároknak.

1919 áprilisában az antant parancsára Kárpáton-túlra is betörtek a bojári Románia seregei, A Vörös Hadsereg alakulatai visszavonulásra kényszerítették, így védelmezve Szőlőst, Beregszászt, Munkácsot és Csapot.

Beregszászban a több mint egy hónapig fennálló tanácshatalom alatt több átalakulás ment végbe, mint a megelőző évszázadokban, így mély nyomot hagyva a város történelmében.

Az 1919. szeptember 10-i Sain Gerraain-en-Layer-i szerződés a Csehszlovák Köztársaságnak adta Kárpátalját és a Népszövetség garantálta autonómiáját. Erre azonban csak a müncheni egyezmény utáni kényszerhelyzetben kerülhetett sor, mert a megígért nemzetiségi jogok tiszteletben tartására a liberálisnak mondott csehszlovák demokrácia önszántából sem volt hajlandó.

Az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés után tehát, Csehszlovákiához került a beregi táj legnagyobb része, Bereget cseh és magyar kormány közös megegyezése alapján kettészelték.

Trianon után Bereg vármegye helyzete volt a legsúlyosabb a megcsonkított megyék sorában. Létküzdelmének első periódusában elszigetelten állott az anyaországtól, egyik oldalról a csehek, másik oldalról a románok. A bonyolult és bizonytalan helyzetet az a szituáció okozta, hogy Bereg megye felső részén cseh közigazgatás volt, alsó felében még magyar közigazgatás "ideiglenes román katonai megszállás által korlátozva".

A várost megfosztották az önkormányzástól, s azt csak 1923-ban állították vissza. A cseh burzsoá uralom 19 éve alatt Beregszászban mindössze négy kis ipari objektum épült: a malom, a fűrésztelep, a vágóhíd és a dohányfermentáló gyár. A burzsoá kormány gazdasági politikája főleg Cseh- és Morvaország ipari fejlődésének kedvezett. A lakosság nagyobb része mezőgazdasággal foglalkozott, s mint korábban is, a földek kétharmada a földesurak, kulákok és uzsorások tulajdonába került.

A város politikai életében jelentős változást jelentett a különböző pártok megalakulása. Gyakorivá váltak.: a kommunisták irányította sztrájkok, felvonulások és nagygyűlések. A hatóság nem egyszer használt fegyvert a sztrájkolókkal szemben.

A 30-as években s városból a kommunisták Spanyolországba mentek, hogy harcoljanak a fasiszta uralom ellen. Csehszlovákiát, s azon belül a Kárpátontúlt is feldarabolás veszélye fenyegette, a társadalmi szervezetek működését betiltották, feszült állapotok uralkodtak.

1938. november 2-a után, az első bécsi döntést követően változás állt be, amikor Kárpátalja déli övezetébe, így Beregszászba is a magyar csapatok bevonultak. A többi kárpátaljai rész visszacsatolása 1938. március 15-18 között következett be. Az ezt követő fél évtized ismét az itt élők számára, a megpróbáltatások ideje volt. A horthysták Beregszász mintegy 6000 lakosát internálták, elhurcolták koncentrációs táborokba, börtönökbe, kényszermunkára, közülük sokan nem is tértek vissza. Az újonnan berendezkedő adminisztráció sokszor nem volt tekintettel a lakosság nemzeti érzékenységére, az addig kialakult polgári demokratikus hagyományokra.

1940 tavaszán a földalatti mozgalom több mint 15o részvevőjét tartóztatták le Beregszászban. A nagy veszteségek ellenére a mozgalom nem szüntette be harcát,

A levéltári okmányok bizonyítják, hogy csupán 1942-ben 472 katonaköteles nem jelent meg a bevonulási helyeken. Az emberek nem voltak hajlandók részt venni a védelmi létesítmények építésében a Kárpátokban. Átálltak a szovjet hadsereghez, partizánosztagokhoz csatlakoztak, megszöktek a fasiszta hadseregből és csatlakoztak az Ukrajna nyugati területein illegalitásban tevékenykedő gárdákhoz.

1944 szeptemberében indult meg a 4. Ukrán Front támadása az Észak-Keleti Kárpátokban. Beregszászt október 26-án szabadították fel, a varosért folyó harcban több mint 14o lövészhadosztály vett részt. Az, hogy a Vörös Hadsereg elérte Csap vonalát, ezzel ért véget a háború a mai Kárpátalja területén. A terület további sorsáról Szovjetunió és Csehszlovákia között tárgyalások kezdődtek. A megbeszélések 1945. június 29-én a szerződés és az ahhoz csatolt jegyzőkönyv aláírásával értek véget. 1946-ban a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnöksége rendeletben szabályozta a Kárpátontúli Ukrajna közigazgatását, mely szerint Kárpát-Ukrajnát az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság területéhez csatolták.

A horthysta megszállás alóli felszabadítás után a front parancsnoksága sok segítséget nyújtott a városnak, saját készletéből utalva ki 9 tonna búzát és élelmiszert. A kommunisták szorgalmazták a vidék Szovjet Ukrajnával való egyesüléséért folyó mozgalmat. A hatalom első intézkedései a kapitalista kizsákmányolás megszüntetésére irányultak. Államosították az Üzemeket, gyárakat, bankokat, hírközlési eszközöket, nagyobb kereskedelmi vállalatokat. Ez időkben már Ukrajna egyik magyar városaként tekinthetjük Beregszászt, ám neve Berehove.

Reményeik ellenére a magyarság szenvedése nem fejeződött be a háborúval. Szinte a teljes munkaképes magyar férfilakosságot - az ukrajnai, a belorusziai és szerbiai munkatáborokba - deportálták.

A döntő változás 1956-ban a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa után következett be. Lényegében az ezt követő években alakult ki az a magyar intézményrendszer, amely ma is működik, s ez az idők során csak gyarapodik.

Oldal: Kezdőlap
BEREGSZÁSZI NAPOK 2010 БЕРЕГІВСЬКІ ДНІ - © 2008 - 2024 - beregszaszinapok.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat